Állítólag gyerekkoromban imádtam a virágokat. Pár évesen odaálltam a virágoskert szélére és beszéltem hozzájuk. Aztán jó darabig semmi. Tizenévesen a meteorológia szippantott be, annyira, hogy végül ezt a pályát választottam, és azóta is ez a megélhetésem. Huszonévesen, az egyetemen és onnan kilépve pedig minden érdekelt, a botanika a legkevésbé, totális növényvakságban szenvedtem. 30 éves koromra, ahogy azért egyre többet túráztam a természetben, kifejezetten zavart, hogy nem ismerem a fákat, meg egyáltalán a természeti környezetet, ami ilyenkor körülvesz. Még gyerekkoromból megvolt a Fák a Füvészkönyv sorozatból, azt kezdtem hurcibálni mindenhova, és az erdei fákat határozgatni. Persze a fákat hamar ki lehet végezni, organikusan következett a kíváncsiságomból, hogy áttérjek a jóval fajgazdagabb és változatosabb lágyszárúakra. Egy kedves barátomtól ajándékba megkaptam a Jávorka-Csapody-féle Erdő-mező virágait, és onnan kezdve már nem volt visszaút, lépten-nyomon, a gyalogtúrákon a virágokat kezdtem el határozgatni, mint egy igazi kisgyerek, előítéletmentesen, minden virágot egyenlő rangon kezelve – akkor még nem ütköztek ki rajtam az orchidiotizmus tünetei. Abban a könyvben már láttam az akvarelleken kosbor nevű növényeket, sőt, valami bangót is, de ezeket egyáltalán nem tudtam hova tenni, sőt, azt sem tudtam, hogy ezek valójában orchideák.
2013-ban jött a fordulópont a Facebook-kal, ahol felfedeztem a Növényhatározók csoportot, ahova tavasszal egyre csak töltötték fel a fotókat mindenféle kosborral az ország minden részéről, és csak hüledeztem a növények láttán, ilyeneket én is szerettem volna élőben látni. Ez be is következett ugyanazen év júniusában, az Országos Kéktúra útvonalát járva, a Zemplénben egy apró réten szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea) töveket szúrtunk ki, nagy volt természetesen az öröm. A kosborfüggőség kialakulásában további két lényeges állomás következett be egy éven belül. Először is megvásároltam a Molnár V. Attila által szerkesztett Magyarország Orchideáinak Atlasza című, túlzás nélkül monumentális könyvet, ami nem elég, hogy tele volt fantasztikus képekkel az itthoni orchideákról, de az én mindig tudásra éhes agyamat bőségesen kielégítő ismeretanyagot is nyújtott. Innentől kezdve jónéhány évem tel el azzal, hogy lázasan tanulmányoztam az atlasz fajleírásait, virágzási idejeit, elterjedési térképeit, és a tavasz előtt mindig előre elterveztem, hogy mit, hol és mikor fogok felkeresni. Az áprilisban beiunduló és a nőszőfüvek, valamint az őszi füzértekercs révén egészen szeptemberig folyamatosan tartó szezon során pedig jött a rengeteg utazás keresztbe-kasul az országban és persze a fotózás. Mert hát ezeket a dögöket rendesen le kellett fotózni.
És itt jön be a másik lényeges stáció az orchidiótává válásomban, ez pedig Csábi Miklós fotós oldala, csmfoto.hu, ami már akkor (2014 környékén) szinte az összes magyarországi fajról bemutatott olyan képeket, amitől az állam leesett: elkent háttérből szoborszerűen kiemelkedő, részletgazdag és tökéletesen megfényelt egyedeket. Eldöntöttem, hogy eredetiség ide vagy oda, ilyen képeket én is akarok produkálni. Közben belefutottam a néhai Toldi Miklós hasonló stílusú képeibe illetve Lukács Róbert fotós beszámolóiba a Totoro blogon, és megütötte a szemem az a kifejezés, hogy focus stacking. Ez egy járulékos addikcióhoz vezetett, ami azóta is tart, nevezetesen, hogy a fotózandó virágról nem egyetlen képet lövünk, hanem egy egész sorozatot, melynek egyes képei csak az élesség síkjában különböznek. A sorozatot összeillesztve egy megfelelő szoftverrel a teljes virág éles lesz, amivel el lehet érni azt a szoborszerű, szinte már háromdimenziós hatást, ami annyira lenyűgözött Csábi és Lukács képeiben. Innentől kezdve a fotózás nálam szinte egyenlő volt a „sztekkeléssel”, csak akkor tekintettem egy fotózást megfelelőnek és sikeresnek, ha legalább egy-két stacking sorozatot is készíthettem a kiszemelt növényről. Ez persze maga után vont egy csomó dolgot, például az eszközparkom felduzzadását mindenféle kütyüvel (állvány, makrósín, rendszervaku, vakuvezérlő, esernyők stb.), meg az utómunka körülményessé és rendkívül hosszadalmassá válását (így a számítógép monitorának hosszas, gúvadt szemekkel történő bámulását. Na és persze azt is, hogy személyesen is megismerhettem példaképeimet, Csábi Mikit és Lukács Robit, akik azóta is jó barátaim (Mikivel belföldön minden szezonban elmegyünk felfedezni és kattintgatni valahova belföldön, Robival pedig jó pár külföldi orchideaexpedíción vagyunk túl).
Aztán itt valahogy nem álltam meg. A netet böngészve azt tapasztaltam, hogy egész Európa tele van orchideás izgalmakkal; különösen a mediterrán régió és kifejezetten a bangók – amik elég korán a kedvenceimmé váltak – izgalmas változatosságot és itthon talán sosem tapasztatlt gazdagságot mutatnak. Ezt mindenképpen szerettem volna magam is felfedezni és persze ezeket a növényeket is megfotózni; ha lehet, minél magasabb minőségben. És valahogy a sors, meg a Facebook is úgy hozta, hogy sikerült olyan, hasonló hajlamokkal megáldott embereket találnom, akik abszolút kaphatók voltak ilyen nagy csaavargásokra. Makai Győző „Virágjáró” és lánya, Evetke, Lukács Robi, valamint én formáltuk meg azt a kemény magot, a Bangólesőket, akik, ha néha kiegészülve, néha megfogyatkozva is, de most már lassan tíz éve minden szezonban felkeresünk európai orchideás élőhelyeket. Ezek a kirándulások mindig élményszámba mennek, és nagyon nehezen mondanék le róluk; különösen a mediterrán bozótosok (phrygana-k vagy garrigue-k, attól függően, hogy Európa melyik részén vagyunk) hangulata megunhatatlan azzal a fűszeres illattal és a szúrós cserjék között megbújó színes, tiri-tarka bangókkal. Bár 2024 szeptembere óta kicsit megakadt a lendület, hisz érkezett az életembe egy friss bangóleső, aki nem kicsit eltolta a fókuszt, attól még – ha csökkentett üzemmódban is – az orchidea-expedíciók továbbra is folytatódnak…