A kosbor nem más, mint orchidea, legalábbis ha családi rangon emlegetjük, a magyarban a két szó egymásnak tökéletes szinonímái (egyébként pedig a kosbor – Orchis az orchideák családjának egy európai nemzetsége). Az orchidea szó hallatán a legtöbb ember valami trópusi, nagyon különleges virágra gondol, amit ha természetes közegében akarunk látni, akkor minimum valami exotikus dzsungeltúrára kell befizetnünk, annak minden nélkülözhetetlen velejárójával (meleg, párásság, szúnyogvész, veszélyes és mérges állatok). Ha pedig otthon szeretnénk gyönyörködni benne, akkor el kell fáradnunk a legközelebbi boltba, és vennünk egyet a legközönségesebb szobaorchideákból. Pedig a kosborok a mérsékelt övben is, így hazánkban is többfelé előfordulnak, akár egy rövid erdei séta során is beléjük futhatunk, de városi környezetben sem annyira ritkák.
Természetesen van néhány különbség, ami azonnal szembeötlik, ha egy európai kosborral találkozunk. Egyrészt mindannyian talajlakók, tehát kutya közönséges módon a földből nőnek ki, mint a növények többsége ezen a szélességen. Másrészt virágaik apróbbak, és jellegzetes fürtvirágzatot alkotnak, ahol az egyenes virágzati tengelyből kocsánnyal, amolyan emeletes módon ágaznak ki az egyes virágok. A virágzat gyakran egészen sok (akár 40-50) virágból áll (például az ujjaskosbor vagy bibircsvirág fajoknál), de vannak nemzetségek (pl. papucskosbor), ahol a szár végén mindössze egy vagy kettő virág található. De például a Nigritella nemzetség tagjai jellegzetes kúp formájú virágzattal rendelkeznek, ami még távolról sem emlékeztet arra a képre, amit az orchidea kinézetével kapcsolatban a legtöbb ember őriz.
Emiatt aztán a legtöbb orchidea mellett simán elsétálunk a természetben, még akkor is, ha esetleg egy színpompásabb példánnyal találkozunk. A kevésbé feltűnő fajokra meg egyenesen vak az emberek többsége. Pedig közelről megvizsgálva az egyes virágokat, a legtöbbüknek egészen orchidea-szerű kinézete van, és hordozza a közös jegyeket. A legfontosabb ezek közül a kétoldali szimmetria (zigomorfia), amelyet a külső körön három lepel, a belső körön pedig két lepel valamint egy harmadik, az ún. mézajakká módosult lepel hoz létre. Sok nemzetség esetében a leplek sisakszerűen összehajlanak (pl. kosbor, sisakoskosbor, ujjaskosbor nemzetség stb.), ami tovább erősíti a szimmetria érzetét. A szintén zigomorf mézajak a virág leglátványosabb alkatrésze, változatos alakkal, mintázattal és rajzolattal, fő szerepe a rovarcsalogatás, egyfajta leszállópálya a megporzás előtt.
A megtermékenyült virágokból toktermés fejlődik, amiben ezerszámra képződnek az apró, könnyű magvak, amelyeket a szél igen nagy távolságokra – akár 100 km-re is – képes elszállítani. A könnyűség ára viszont az, hogy nincs táplálószövet, így a talajba kerülő mag tápanyagfelvételéhez és fejlődéséhez – amíg a fotoszintetizálás igazán be nem indul – közvetítőre van szükség, ami minden esetben egy gombafaj. A jelenséget mikorrhizának nevezik, amely többnyire szimbiotikus, de időnként lehet parazitikus kapcsolat is. A fejlődés későbbi fázisa során a gomba szerepe általában csökken, kivéve azoknál az orchideafajoknál, amelyek egész életük során nem fotoszintetizálnak vagy csak bizonyos mértékig – ilyen például a madárfészek békakonty (Neottia nidus-avis) vagy az ibolyás gérbics (Limodorum abortivum).
Az összes kosborféle geofiton (tehát évelő), azaz az átteleléshez szükséges anyagokat a felszín alatti szerveikben tárolják. Ezek a képletek lehetnek ikergumók, ujjasan elágazó gumók, gyöktörzsek (rizómák) vagy álgumók. Az ikergumós növények például minden szezonra új gumót növesztenek, amely aztán a vegetációs idő előrehaladtával, a nyár folyamán fokozatosan elfonnyad, míg mellettük egy új, leánygumó kezd el fejlődni, ami a következő tavaszra éri el legérettebb állapotát, és válik aztán a következő nyárra anyagumóvá, és a folyamat kezdődik elölről. Ikergumós növények például a kosborok, a bangók, de a Nigritella fajok is. A gumók gazdagok keményítőben és poliszacharidokban, ami miatt sajnos előszeretettel gyűjtik őket a kelet-mediterrán, kaukázusi és kis-ázsiai régióban, hogy a közkedvelt, édeskés (és véleményem szerint pocsék) italt, fagylaltot, satöbbit szálep néven legyártsák belőlük (törökül a salep a gumót jelenti). A hóbort következtében Törökországban sok gumós faj a kipusztulás szélére sodródott, a szálepgyűjtést pedig – elviekben – büntetik, és a bolti szálepet már más forrásból állítják elő.
A rizómás fajok ezzel szemben a folyamatos növekedésű gyöktörzs (ami tulajdonképpen a szár föld alatti módosulása) tárolja a tápanyagokat és emellett a gyakori ivartalan szaporodásért, azaz sarjadzásért is felel. Rizómás fajok például a nőszőfüvek, a gérbicsek, de ide tartozik az erdei papucskosbor is. Az ujjaskosborok kézszerű gumója ezzel szemben nem újul meg, hanem az orchidea élete során folyamatosan fejlődik és terebélyesedik, a fiókás tőzegorchidea (Hammarbya paludosa) álgumója pedig a valódi felszín alatti szerve, a rizóma felső részén, a talajfelszín közelében fejlődik évről-évre. A fenti átmentési technikák miatt az orchideák igen magas kort is megérhetnek, ami több tíz évet is felölelhet, és időnként egy egész emberöltőn át is élhetnek, ami mindenképpen figyelemreméltó a lágyszárú növények körében.
A virág szerkezeténél maradva szintén csak az orchideákra jellemző a porzószál és a termőtáj (a bibe) összeolvadása egy közös tengely mentén, amit ivaroszlopnak nevezünk. Az evolúció során a többi zárvatermőre jellemző, két körben három-három porzószál konfiguráció átalakult, és egy kivétellel az összes porzó elcsökevényesedett, visszafejlődött, a megmaradt porzó pedig a már említett ivaroszlop része lett (kivéve a papucskosbor esetében, itt két porzó maradt meg). A fajok egy részénél még lehet látni a porzók maradványait ún. sztaminódiumok formájában, amelyek lehetnek apró kis függelékek az ivaroszlopon vagy csupán pontok a termőtáj körül (a bangóknál például ilyen foltok figyelhetők meg a bibeodú oldalsó falán). Az ivaroszlop szerkezete néha egészen bonyolult megporzási mechanizmusról árulkodik, az orchideák rendkívül fifikásak tudnak lenni, ha a szaporodásról van szó.
Emiatt nem meglepő, hogy az orchideák megporzási stratégiája változatos, az európai fajok – amennyiben nem önmegporzóak – minden esetben rovar közreműködését igénylik, és a legkülönfélébb módokon rá tudják venni az ízeltlábút, hogy végezze el a kritikus feladatot:
- nektárt kínálnak a megporzásért cserébe – bibircsvirágok, egyes nőszőfű fajok, bajuszvirág, füzértekercsek
- úgy tesznek, mintha nektárt kínálnának a szolgáltatásért, de valójában átrázzák a megporzót – kosbor nemzetség, ujjaskosborok, sisakoskosborok
- prédának álcázzák magukat a rovarok szemében – kapucinus orchidea (Steveniella), széleslevelű nőszőfű
- csapdát állítanak, a pollinátor pedig nem tud másképp kiszabadulni, csak ha elvégzi a rá hárult kényszerű feladatot – erdei papucskosbor
- szexuálisan megtévesztik a rovart – bangók
Talán a sokrétű továbböröklési technikáknak is köszönhető, hogy az orchideafélék családja a földkerekség legnépesebbje, mintegy 30-35000 faj tartozik ide, attól függően, hogy mennyire vesszük szigorúan a fajdefiníciót. Csak a fészkesek (Asteraceae) közelíti meg fajszámban, nemzetségek számában le is hagyja: mintegy 1300 nemzetséggel bír, míg az orchideáknak „mindössze” 900 körüli nemzetsége van. A diverzitás központja természetesen a trópusok, itt a kosborfélék többsége fán lakó, sokszor nehezen megközelíthető, emiatt aztán még manapság is folyamatosan írják le az új fajokat. Európában 1000 körülire tehető a fajszám, amelynek a nagy része a mediterránban fordul elő, és nagy részét a fajképződésben ma is igen aktív bangó nemzetség tagjai teszik ki.
Egyébként pedig az orchideák a sarkvidékek kivételével mindenhol ott vannak: a kietlen tundrán, a sűrű tajgán, a mérsékeltövi erdőkben és azok természetes rétfoltjain, az ember által kontrollált kaszálókon, legelőkön, gyepekben, a mediterrán bozótosokban, alpesi réteken, a lápokon, mocsarakban. Ráadásul mivel az európai képviselők többsége pionír növénynek számít, az ember által átalakított élőhelyeket is elsőként veszik birtokba, így azán felhagyott bányákban, útszéleken, kubikgödrökben, néha egészen urbánus környezetben is képesek megjelenni.
Az idők során egyre kiterjedtebb emberi tevékenységhez az orchideák is gyorsan alkalmazkodtak. A kivágott erdők helyén felnyíló tisztásokon, legelőkön, kaszálókon az egyébként gyenge versenyképességű kosborfélék telepedtek meg először, és a szukcesszió során gyorsan ki is szorultak volna, ha a folyamatos legeltetés, kaszálás meg nem gátolja meg a gyepszint feldúsulását és a cserjésedést (majd pedig a beerdősülést). Manapság az egyik fő probléma pont a fenti tevékenységek megritkulása, elmaradása vagy éppen túlzásba vitele (a túllegeltetés vagy gyakori kaszálás megakadályozza a virágzást és a termésérlelést, ami az orchideák visszaszorulásához, végső esetben kipusztulásához vezethet).
Nyilván az ember a legkülönfélébb és találékony – bár sokszor nem kifejezetten a növények ellen irányuló – módszerekkel tudja az orchideaflórát károsítani és veszélyeztetni. A nem megfelelő területhasználat, a zöldmezős beruházások, az útépítések, a települések terjeszkedése, a bányák létesítése (bár utóbbiak felhagyása éppen remek kínálkozó alkalom a terület pionírként való visszahódítására), a vadállomány túltartása, közvetett módon a klíma melegítése (ez persze nem minden fajt súlyt egyformán), a gyűjtés, a taposás mind-mind gyéríti és apró oázisokba szorítja vissza ezt az egyébként meglehetősen érzékeny növénycsaládot. És az ember által kijelölt további irány – manapság is – afelé mutat, hogy ezek a tevékenységek nemhogy csillapodnának, hanem fokozódnak, így globálisan az orchideák jövője sem fest egyáltalán fényesen.
