Az Epipogium nemzetség sem egy fajgazdag rokonság, az Európa-szerte elterjedt fonák bajuszvirágon (Epipogium aphyllum) kívül még csak négy faj tartozik ide, de ezek egyike sem található meg az öreg kontinensen, hanem Ázsiában, a trópusi Afrikában és Észak-Ausztráliában terjedtek el. Mindegyikükre jellemző a fáktól történő, gombakapcsolatokon keresztüli táplálékfelvétel, ami miatt a törzsfejlődés során ők megköszönték szépen, de a fotoszintetizálást már nem kívánják igénybe venni. Ez a kényelmes opció el is űzte belőlük a zöld színtesteket, ami a növényeknek kísérteties megjelenést kölcsönöz – a szellemorchidea alternatív név erre a hatásra még rá is dob egy lapáttal.
További érdekessége a nemzetségnek a reszupinálatlan virágállás, azaz a „normál” felálláshoz képest a mézajak felül található, az ivaroszlop és a többi lepel pedig lefelé néz. A genusz latin neve is ezt a tulajdonságot emeli ki: epi – valaminek a teteje, pogon – szakáll, mivel a mézajak az emberi arcot keretező szőrzetre emlékeztet; a magyarban pedig – olyan igazi jó magyarosan – a bajuszt látta bele a virág szerkezetébe a névadó. Virágaik nektárt termelnek, melyeket főként méhek próbálnak elcsenni, de egyébként képesek a föld alatt is megtermékenyülni.
Az Epipogium aphyllum hazánkban is felüti néha a fejét, de ehhez kellően csapadékos időszak kell, ami manapság sajnos egyre kevésbé fordul elő. Úgyhogy az a maroknyi előfordulása is az országban rendkívül hektiktus és kiszámíthathatlan.
