A franciák nagyon büszkék a Philippi-bangóra, nem véletlenül: nagyon egyedi a kinézete, de a története se semmi. Talán nem is fordult még elő semmilyen más Ophrys fajjal, hogy kétszer fedezzék fel. A philippi-vel ugyanis pont ez történt. Már 1859-ben leírta Grenier, a francia botanikus, aki a Toulon környéki botanikus kert igazgatójáról, Philippe-ről nevezte el a növényt (érdekes módon helytelenül a philippi latin nevet adta). Egy példányt annak rendje és módja szerint el is helyezett a herbáriumban. Csak aztán a fajról valahogy elfeledkeztek, vagy hát pontosabban félrehatározták: a megbarnult, préselt példányt utólag már a szarvas bangó (Ophrys scolopax) és pókbangó hibridjének tekintették. Sőt, hogy ne legyen ilyen egyszerű, Delforge 2000-ben azt bizonygatta, hogy az O. philippi (ő helyesen philippei-nek hívta) nem más, mint egy késői, apró virágú szarvas bangó-féle, ami később egyébként a máig érvényes Ophrys santonica nevet kapta.
Még ugyanabban az évben Belgentier település közelében (Dél-Franciaország, Var megye) egy Blais nevű orchidológus figyelt fel egy apró virágú, szétfolyt mézajakrajzolatú, fehér leplű bangóra, ami semmi addig látotthoz nem hasonlított. Még mielőtt vadonatúj fajt kiáltottak volna, némi nyomozás után kiderült, hogy a megtalált növény ugyanaz az Ophrys philippi, mint amit 140 évvel korábban Grenier leírt. Ez persze óriási szenzáció volt, és a következő években intenzív keresésnek vették alá a környéket, és több, mint egy tucat helyen meg is találták a fajt, ami ezzel együtt is nagy ritkaságnak számít, hiszen sehol sem fordul elő nagy számban, ráadásul az össz elterjedési terület mindössze 20 négyzetkilométer.
Mivel féltve őrzött (erről a féltésről kicsit később bővebben), ezért ritka kiváltság volt 2022 májusában megpillantani és megfotózni. Alapvetően a félárnyékos, erdős helyeket, és a rézsűket kedveli (mi is egy ilyen helyen találkoztunk vele), késői virágzású, május elejétől nagyjából a végéig virít. Lehetetlen összetéveszteni más fajjal: a sötétbarna alapon sárgás, teljesen szétfolyt, vagy össze-vissza pettyezett, lapos mézajak a hozzá tartozó rövidke oldalsó karéjokkal nagyon egyedivé teszik, ehhez pedig jön még a hófehér külső lepel.
Szeretik a világ legritkább bangójának nevezni, ami eléggé túlzás, ha például olyan kihalás szélén álló török fajokra gondolunk, mint azOphrys amanensis, vagy a nemrégiben felfedezett kefalón Ophrys mavromata. Mindenesetre a franciák nagyon féltik, a helyeket nem adják ki, csak ezt az egyet, amit mi is megkaptunk: gyaníthatóan ez van a kirakatba szánva, inkább ezt az egyet bolygassák a világ minden tájáról érkező orchidióták, mint a többi, talán értékesebb élőhelyet. És talán ezzel lehet magyarázni azt a furcsaságot is, hogy ez a konkrét élőhely elég rossz állapotban volt: nagyobb léptékben is egy letaposott, lerágott hely, amelynek okát végül saját magunk is megtapasztalhattuk. Ugyanis az esti ottlétünkkor egy nagy kecskecsordát hajtottak végig a területen, amely attrackiót vélhetően minden nap kétszer is lezavarnak, úgyhogy el lehet képzelni a hatást. Remélhetőleg nem naivitás azt képzelni, hogy a többi élőhelyre jobban vigyáznak, és emezt az ismertsége folytán becsülik meg kevésbé.
