A nőszőfű-fajok határozása igazi sziszi-fuszi munkát igényel, de én például pont ezért találom egy roppant érdekes nemzetségnek. Oda kell figyelni mindenre, jó alaposan át kell nézni a növényt, a szártő színét, a levelek alakját és nagyságát, a szárközöket, a virágkocsányok hosszát és állását, de ami a legtöbb és legaprólékosabb figyelmet igényli (és itt már egy nagyító sem árthat) az maga a virág és ami vele jár: a leplek, a mézajak és az ivaroszlop szerkezete.
Elsőre nem is gondolnánk, de az ivaroszlop vizsgálata rögtön segít eldönteni, hogy a növényünk rovarmegporzású (allogám), vagy az önmegporzás (autógámia) stratégiáját választja inkább, ezzel máris le lehet szűkíteni a lehetséges fajok számát. Úgyhogy rögtön érdemes ezzel kezdeni a műveletet. A további szűkítéshez, vagy végleges meghatározáshoz, megerősítéshez pedig jöhet szép sorban a mézajak vizsgálata, a levelek, a szár, a virágzat, sőt, a virágzási idő is!
De mikre is kell pontosan figyelni a virág esetében, mik azok a kulcsfontosságú „alkatrészek”, melyek segíthetnek az azonosításban. Az alábbi ábrán ezek a főbb elemek vannak feltüntetnve. Az összes többi orchideához hasonlóan a lepel itt is kétkörös, a külső leplek közül kettő oldalsó helyzetű, a harmadik felülről hajlik rá a mézajakra. A belső leplek száma kettő, a harmadik lepel pedig mézajakká módosult. A mézajak maga kétosztatú, egy belső, elnyúlt pohárra vagy kádra emlékeztető, az alján nektártól csillogó hypochil-ből és a külső, többnyire szív alakú, kerekded epichil-ből áll. Az epichil a legtöbb nőszőfű esetében egy szűkülettel megy át folytonosan a hypochil-ba, ez a mezochil. Vannak nőszőfüvek – ezek az ún. Arthrocilium– vagy palustris-csoportot alkotják –, amelyeknél az epichil és a hypochil között egy jókora hézag van, tehát itt a mezochil teljesen hiányzik. Ennek a szakadásnak a megporzásban áll a jelentősége: a mézajakra leszálló rovar így könnyebben le tudja saját súlyánál fogva nyomni az epichilt, ami – miután a megporzó egyre beljebb fészkelődik a virágba – visszacsapódva nekinyomja a fejét az ivaroszlopnak, ezzel biztosítva a megporzást. Az ilyen morfológiájú nőszőfüvek nagyon látványos mézajakberendezéssel bírnak, elég csak a mocsári nőszőfűre (Epipactis palustris), az Epipactis veratrifolia-ra vagy az Epipactis gigantea-ra gondolni.
Ami a legnehezebben tanulmányozható szerv, az maga az ivaroszlop. Egyrészt apró is, és sokszor nehéz is úgy hozzáférni, hogy a lényeges elemek jól láthatóak legyenek. Mindenesetre állandó elem a tetején helyet foglaló dupla portok, benne a pollencsomagokkal (pollinárium). A portok alatt közvetlenül gyakran egy apró, gömb fomájú dudor figyelhető meg, ez a ragadóstest (viscidium). A szerepe abban áll, hogy tulajdonképpen ez ragasztja hozzá a nyél nélküli pollencsomagot az ott tébláboló rovar fejére. Autógám fajoknál a ragadóstest vagy működésképtelen (tehát nem tapadnak), és a virágzás folyamán elszárad, vagy éppenséggel teljesen hiányzik. Az ivaroszlop alsó fertályán a ragacsos felületű bibe található, ez többé-kevésbé egy állandó helyzetű és felépítésű szerv.
Ezzel pedig el is érkeztünk a legkritikusabb részhez, nevezetesen a rostellum és a klinandrium szerepéhez. Előbbi egy függőleges, gyakran kicsit áthajló profilú fal, amely – legalábbis a rovarmegporzásra berendezkedett fajoknál – megakadályozza, hogy – az egyébként kellően kohézív, összetapadó elemekből építkező – pollinárium akár csak véletlenül is rákerüljön az alatta található bibére. A klinandrium pedig az a mélyedés az ivaroszlop felületén, amelybe a pollencsomag belesüpped. Az allogám Epipctis fajoknál a rostellum jól fejlett, széles peremmel rendelkezik, a klinandrium pedig mély, a pollencsomag jól megül benne, ezek együtt meggátolják az önmegporzást (lásd a fenti, széleslevelű nőszőfűhöz tartozó képet!).
Ezzel szemben az önmegporzó nőszőfüvek jó részénél a rostellum visszafejlődött, felfelé elkeskenyedő profilú, nincs határozott, visszahajló pereme, a klinandrium pedig sekély. Egy ilyen szerkezetű ivaroszlopra láthatunk a fenti fotón példát, ami egy csőrös nőszőfű (Epipactis leptochila) példányhoz tartozik. Ebben az esetben a portokból kibomló pollinárium – mivel az autogám fajoknál maga is kevésbé ragacsos szerkezetű, ezért könnyebben szétbomlik apró szemcsékre – könnyen, akadály nélkül rászóródik a bibefelületre.
Extrém esetben a rostellum nem hogy visszafejlődik, hanem gyakorlatilag teljesen hiányzik (viscidium sincs), a klinandrium gyakorlatilag egy sík párkányfelület, a pollinárium így közvetlenül, mindenféle közbülső fizikai akadály nélkül tornyosul a bibfelület fölé. A fenti képen is látható ivaroszlopnál – ami a szintén autógám ciklámenlila nőszőfűhöz (Epipactis placentina) tartozik – a kipergő pollen azonnal ráhullik a bibefelületre, bekövetkezik az önmegporzás. Ezt az ivaroszlop-felépítést szokás Müller-típusúnak is nevezni, amivel a típusfajra, a Müller-nőszőfűre (Epipactis muelleri) utalnak.
A klinandriumot egyébként nem könnyű tetten érni, mivel a pollencsomag és a portok is eltakarja, és a tüzetesebb vizsgálatához el kellene távolítani mindkettőt, amit nem javaslok – mivel ezzel a megporzás sikerét befolyásolhatjuk. A fenti, oldalnézeti fotón azért feltüntetem, hogy hol is van a helye. A rostellum vizsgálata egyévként bőven elegendő a megporzási stratégia eldöntéséhez.
A nőszőfű-taxonok többsége – ez hazánkra is igaz – autógám, és csak kisebb arányban rovarmegporzásúak. Allogám fajokra példa a már említett Arthrocilium-csoport tagjai, a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), az Epipactis veratrifolia vagy az Epipactis gigantea, továbbá a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), az ibolyás nőszőfű (Epipcatis purpurata), valamint a vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens). Magyarországon pedig hiába is keresnénk további allogám fajokat, az összes többi nőszőfű bizony autogám módon szaporodik. Sőt, egyesek annyira biztosak a dolgukban önmegtermékenyítés terén, hogy azzal sem vesződnek, hogy a lepleiket kinyissák – a Futák-nőszőfű (Epipactis futakii) például egy ilyen szerzet, a virága mindvégig csukva marad, természetes módon csak bimbós állapotig jut el. A jelenséget kleisztogámiának hívják.
Az autógámia miatt a nőszőfüvek sokfelé elterjedtek Európa mérsékelt és mediterán-szubtrópusi vidékein, de behatolnak Afrikába is (az Epipactis veratrifolia például egészen Szomáliáig lejutott), keleten Kína, a Himalája, Thaiföld, Szibéria, Japán földjén is nő Epipactis. Sőt, az Epipactis gigantea az USA-t hódította meg, és a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) is beszabadult oda, mint adventív növény. Ami az élőhelyeket illeti, a többségük inkább árnyékban érzi jól magát, itthon főként zártabb – természetközeli és telepített egyaránt – erdőkben, különösen a gyér aljnövényzetű, nudum erdőtársulásokban lehet velük találkozni – különutas ilyen szempontból a nyíltabb lápokat is kedvelő mocsári nőszőfű (Epipactis palustris), a világosabb erdőkben, azok minitisztásain nyíló Müller-nőszőfű (Epipactis muelleri), vagy a meleg, xeroterm tölgyesek helleborine-változata, a lazioi nőszőfű (Epipactis latina). Máshol azért előfordulnak fénymániás fajok is, dűnéken, irtástalajokon, nedves, szivárgóvizes rézsűkben is képesek megtelepedni.
Az allogám fajokat többnyire darazsak, vagy legyek porozzák be, ellentételezésül nektárt kínálnak az odalátogató rovaroknak, amit a nőszőfüvek többségénél a hypochil alján választanak ki, kivéve az Arthrocilium-csoport képviselőit, ők az epichil hátsó fertályán tárolják a mannát. Nektárt egyébként az autógám fajok is termelnek.
Szintén az általános autógámia következménye, hogy különösen az utóbbi időben sok új taxont (fajt, kisfajt) írtak le Európa-szerte, gyakran egyetlen állomány alapján, és a földrajzi izolációra támaszkodva. Emiatt ma már nőszőfű-faj özönnel találkozik az érdeklődő, ha felüt egy mai orchideás monográfiát (pl. Kreutz gyakran emlegetett 2024-es nagy munkáját), és nincs könnyű dolga, ha el akar igazodni a rengetegben.
Emiatt az is kérdéses, hogy Magyarországon összesen hány faj található, ez ugyanis függ attól is, hogy melyik taxont tekintjük önálló fajnak, vagy alfajnak. Ha a különböző helleborine-módosulásokat (moratoria, latina, minor, leutei, distans) nem tekintjük, és hozzávesszük az Óvári Miklós 2023-as, zalai orchideákat ismertető könyvében szereplő Epipactis karolyii-t, akkor összesen 21 fajt számolhatunk össze, ezzel messze az Epipactis a leggazdagabb hazai orchideanemzetség. A fajok jórésze igazi ritkaságnak számít, és csak az ország néhány pontján él, három faj pedig fokozottan védett státuszt élvez.
A kitűnő minőségű, ultra-makró ivaroszlop fotókért köszönet Csábi Miklósnak!
