| Etimológia: | A magyar község. Bugac nevéből, ahol a fajt leírták |
| Elterjedés: | Kvázi magyarországi endemizmus |
| Elterjedés Magyarországon: | Duna-Tisza-köze |
| Virágzási idő: | V. vége-VI. |
| Virágzási idő Magyarországon: | V. vége-VI. |
| Rendszertan: | E. helleborine csoport |
| Szaporodás: | Kizárólagos önmegporzás |
| Hasonló fajok: | Széleslevelű nőszőfű (E. helleborine), E. rhodanensis |
Egy Bugac mellől származó nőszőfű-faj, ami Franciaországban, Németországban, Svájcban és Ausztriában is megtalálható? Jól hangzik, csak éppen nem feltétlenül igaz, vagy legalábbis a mondat igazságtartalma nagyban függ attól, hogy mit tekintünk bugaci nőszőfűnek (Epipactis bugacensis). Az tény, hogy Karl Robatsch, osztrák botanikus 1990-ben ezzel a névvel írta le a fajt a Kiskunságból, de aztán pár évvel később teljesen hasonló nőszőfűállományt talált Alain Gévaudan francia kollégájával a Rhône völgyében is, amit együtt Epipactis rhodanensis-nek neveztek el. Később további populációk kerültek elő a már említett nyugat(közép)-európai országokban is, és időközben már olyan felhangok is megjelentek, amelyek amellett érveltek, hogy a rhodanensis szimplán a bugacensis alfajának tekinthető (Wucherpfennig). Hiába a nagy távolságok, a szoros összefonódást a morfológiai hasonlóságokon túl az is jelzi, hogy ugyanazokat az élőhelyeket is szeretik: a vizek menti alluviális talajon, vagy homokhátságokon megtelepedett vagy telepített ligeterdőket. tölgyeseket, nyarasokat. Egyébként mindkét faj virága alapvetően zöldes beütésű, a bugacensis-nél a mézajak epichiljén futtatott rózsás árnyalat többnyire a mézajak kihegyezett csúcsáig terjed (a rhodanensis rózsás foltja marad az alapi rész közelében), a bugacensis mezochilje szűk, a rhodanensis esetében némileg szélesebb ez a szűkület, emellett a francia eredetű testvér epichildudorai szintén hivalkodóbbak. A közelmúlt genetikai vizsgálatai (Sramkó et al., 2019) ráadásul tovább mélyítették a kapcsolatukat, megállapítva, hogy a két taxon között minimális az evolúciós távolság, gyakorlatilag egy fajnak tekinthetők, és mindketten a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) önmegporzásra (autogámia) áttért tékozló gyerekei. Természetesen a splitter hajlamú botanászok nem hagyják magukat megvezetni mindenféle hókusz-pókusz molekuláris vizsgálat eredményeivel, és továbbra is külön tárgyalják a két taxont, ezt teszi Kreutz is a 2024-es áttekintő munkájában.
Mi maradjunk csak a szigorúan vett bugacensis-nél és annak hazai vonatkozásainál! Növényünk a legkorábban virágzó nőszőfű fajok közé tartozik, az ún. első hullámot képviseli a kislevelű nőszőfű (Epipactis microphylla) és a vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens) társaságában, mivel már akár május végén elkezdhet nyílni és június végére – mire a hazai nőszőfű szezon igazán beindul – be is fejeződik a virágzása. Emiatt nehéz más itthoni Epipactis fajjal összekeverni, a legnagyobb esély ilyen balesetre a széleslevelű nőszőfűvel (E. helleborine) kapcsolatban nyílik, de néhány alapvető bélyeg itt is a segíŧségünkre van: a bugaci nőszőfű levelei a száron csaknem kétoldaliak és tojásdadabbak, rövidebbek, emellett világosabb árnyalatúak, míg az E. helleborine levelei sötétzöldek, határozottnan erezettek, hosszúkásabbak és szórt állásúak. Fontos különbség az ivaroszlop szerkezete is, mivel más a két faj megporzási mechanizmusa, de ennek megállapításához már nagyító kell vagy egy jó makrófotó illetlenül felfedve a virág intim részeit. Megporzókról ugyanis a bugaci nőszőfű esetében kár beszélni, a faj kizárólagos önmegporzásra (obligát autogámia) tért át, a szaporodás sikeréért ő ezt a stratégiát „választotta”. Ennek megfelelően a klinandrium és a rostellum meglehetősen fejletlen, a kibomló és porózusabb pollencsomag így könnyedén rá tud hullani a bibére. A ragadóstest (viscidium) köszöni jól van, de nem igazán funkcióképes.
Az nem elég, hogy kvázi magyar endemizmus, de még kicsiny országunkon belül sem veti meg akárhol a lábát, ugyanis kizárólag a Duna-Tisza köze homokhátságán fordul elő legnagyobb számban telepített nyarasokban, esetenként fenyvesekben vagy az ember keze nyomát kevésbé magán viselő tölgyesekben, gyakran a vörösbarna nőszőfűvel (Epipactis atrorubens) és a piros madársisakkal (Cephalanthera rubra) osztozva az élőhelyen. Legészakibb előfordulása a Gödöllői-dombságtól keletre található, de már Budapesten is előkerült, itt egy természetközeli állapotú homoki nyarasban akadtak rá 2017-ben. Mint minden nőszőfű fajt, őt is hátrányosan érinti az egyre szárazabbá váló nyár, de a telepített erdők letermelése sem segíti a túlélését. Fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 000 Ft.
Vissza a nőszőfű (Epipactis) nemzetséghez ↶





