A mocsári nőszőfű különleges helyzetű az Epipactis nemzetségben, ezt rögtön elárulja a virág külleme is. A nőszőfüveknél ugyanis hozzá vagyunk szokva a kevésbé díszített lepel és mézajak kombinációhoz, ebben az esetben viszont kapunk egy csaknem hófehér, hajtogatott szélű, finoman barázdált szív alakú epichilt, amely az alapi résznél narancssárgásan futatott, dupla gerincű kidudorodással csatlakozik a hipochilhoz; utóbbi a nőszőfüvek többségével ellentétben konkáv profilú, oldalkaréjokkal, a belső falán lilás csíkokkal. Szintén nem általános a nemzetségben, hogy a nektárt nem a hypochil tartalmazza, hanem az epichil sárgás dudorain ül meg egy kevés csalogató anyag. Mezochil nincs, mivel a hipochil és az epichil között egy hézag található, a két alkatrész nem folytonosan megy át egymásba. Ez a konfiguráció, azaz a mezochil hiánya, a konkáv és oldalkaréjos hipochil egyébként néhány közeli rokonra is jellemző, például ilyen berendezésű a keleti és afrikai elterjedésű Epipactis veratrifolia, vagy az észak-amerikai Epipactis gigantea, ezek együtt egy közös leszármazási egységet is alkotnak Arthrocilium– vagy palustris-csoport néven.
Európában hosszában-széltében elterjedt, de keleten egészen Kínáig, Kazahsztánig, Mongóliáig és Kelet-Szibériáig elnyúlik az áreája. Határozottan vízkedvelő (a nevéből ezt nem nehéz kikövetkeztetni), nedves lápréteken, forrás- és fűzlápokon, nedves árkokban és felhagyott bányákban telepszik meg. Mivel oldalirányban terjeszkedő rizómáival vegetatíven hatékonyan szaporodik, ezért sokszor szinte telepes megjelenésű, igen nagyszámú hajtással.
Rovarmegporzású, sokféle ízeltlábú látogatja, de mivel a virág morfológiája a darazsakhoz adaptálódott, ezért a munka nagy részét leginkább ők végzik el. A megporzás összefügg a mézajak jellegzetes szerkezetével: mivel egy szakadás található az epichil és a hypochil között, ezért előbbi könnyen lehajlik az odaszálló rovar súly alatt. Amikor a pollinátor tovább izeg-mozog a virágon, az epichil felcsapódik, a rovar fejét pedig hozzányomja az ivaroszlophoz, és rátapad a pollencsomag, vagy a már meglévő pollencsomagot hozzáragasztja a bibefelülethez. Ez a megporzási művelet egyébként jellemző a teljes Arthrocilium-csoportra.
Néha hibridizálódik a vörösbarna nőszőfűvel, de nem túl sűrűn, mivel azért egymástól távol vannak rendszertanilag, de ha összejön, annak bámulatos az eredménye – Epipactis x pupplingensis-nek hívják. Ausztriában már jártunk olyan helyen, ahol ez a két faj együtt nő, és már megfigyelték ott a hibridet, de hiába kajtattuk át az egész nedves rétet, és néztünk meg alaposan minden tövet a szülőkből (volt belőle bőven), egyik sem mutatta az elkorcsosulás jeleit.
Magyarországon főleg síkvidéken él, legtöbb előfordulási pontja a Duna-Tisza köze nyugati felében, valamint a Dunántúli-középhegység alacsonyabb régióiban, a Zalai-dombvidéken és a Kisalföldön található. Mivel a lápokat más is szereti, ezért gyakran osztozik egyéb orchideafajokkal, például ujjaskosborokkal, a lápi hagymaburokkal, de a szúnyoglábú bibircsvirággal is – az alábbi galériában a legutolsó állóképen a lilás hátteret pont ez a faj adja. Hazánkban főként a lápok és láprétek lecsapolása, szárazodása, valamint záródása veszélyezteti, emellett az aranyvessző is hatékonyan ki tudja szorítani otthonából (mint ahogy nagyjából sajnos mindent). Természetvédelmi értéke 10 000 Ft.
Vissza a nőszőfű (Epipactis) nemzetséghez ↶
