A sallangvirágok csoportja morfológiailag egy meglehetősen sokszínű társaság, mivel az elmúlt évtizedekben bekebelezte a Barlia és a Comperia genuszt is – legalábbis az orchideász botanikus társadalom egyik fele egyetért abban, hogy ez taxonómiai szükségszerűség volt. A morfológiai és kariológiai (kromoszóma-vizsgálaton alapuló) eredmények mind-mind abba az irányba mutattak, hogy a „régi” Himantoglossum és a fenti két nemzetség közösen alkot egy filogenetikai egységet. Bár az intuitív vizuális megfigyelések ennek némileg ellen tudnak mondani: az eredeti sallangvirágoknál szinte minden esetben a mézajak középső karéja egy hosszú, megcsavarodott, kígyónyelvre emlékeztető (innen az angol név: lizard orchid) szalaggá módosult (és ezzel megvan a latin név eredete is: görögül a himas – szalag, glossum – nyelv), míg a Barlia két tagjánál, az új nevükön H. robertianum és H. metlesicsianum esetében ezek a sallangok hiányoznak, és „mezei” mézajakkal rendelkeznek; a H. comperianum (régi nevén Comperia comperiana) szétterülő labellumja pedig hosszú, szálas cafrangokra szabdalódik szét. De a szigorúan vett sallangvirágoknál is akad egy kakukktojás, a kaukázusi bennszülött H. formosum, amely úgy néz ki, mint aminek egyszerűen valaki a felénél lecsippentette volna a sallangját.
A fenti egybevonást nem mindenki osztja, Griebl & Presser (2021) európai orchideás könyvében, illetve C.A.J. Kreutz a 2024-es nagymonográfiájában ragaszkodik a szétválasztáshoz, bár bőséges ellenérvekkel – a már említett morfológiai különbözőségeken kívül – egyikőjük sem szolgál. Az azért evidens, hogy a fenti csoportok evolúciósan közel állnak egymáshoz, hisz képesek hibridizálódni is, legalábbis a H. comperianum és a H. jankae már produkált ilyet Leszbosz szigetén.
Magyar és angol kutatók (Sramkó, Molnár, Hawkins ésBateman – 2014) nemrégiben feltárták a kibővített nemzetség belső evolúciós történetét, amely szerint valóban, a H. comperianum egy elkülönült leszármazási ágat képvisel, de a Barlia-vonal is bizonyos mértékben önálló csoportot alkot. A „tiszta” sallangvirág csoport két fő ágra bomlik szét, a közép-európai adriai sallangvirágnak (H. adriaticum) és a nyugat-európai bakbűzű sallangvirágnak (H. hircinum) közös leszármazási elágazásra került, míg a másik ágon ül mindenki más. A mindenki más egy genetikailag meglehetősen homogén csoport, amelyek morfológiailag is meglehetősen hasonlatosak egymáshoz, kivéve a H. caprinum, és annak két közeli rokona, a görög H. samariense és az izraeli H. galilaeum, akik nem viselnek színes foltokat a mézajkon. Ez az egység a fentiek miatt meglehetősen zűrös, csak az elmúlt évtizedben jónéhány taxonómiai csapongás történt például a hazánkban is élő Janka-sallangvirág (H. jankae) körül, ami korábban magyarul bíbor sallangvirág (latinul H. caprinum) néven szerepelt, és amelyről bebizonyosodott, hogy a Kis-Ázsiában élő, folt nélküli, korábban H. affine-nak hívott taxonnal egyenlő. Ráadásul vannak olyanok, akik a H. jankae-t a balkáni elterjedésű H. calcaratum alfajának tartják, tény, hogy morfológiailag minimális köztük a különbség (pl. a virágsarkantyúk hossza).
Mindenesetre a kibővített nemzetségre is igaz, hogy képviselői robosztus megjelenésűek, nagy termetűek, leveleik ennek megfelelően szélesek, húsosak, tőleveleik télállóak. Megporzásukat hártyásszárnyúak végzik, de alig vagy egyáltalán nem produkálnak nektárt, csak a jóízű falatozás vagy zsákmányszerzés ígéretét kínálják a rovaroknak, a mézesmadzagot a mézajkon található színes pöttyök és papillák jelentik. A rovar ezekre száll le, és próbál bejutni a sarkantyúba, ahol a nektárt sejti, de mivel elég szűk oda a bejárat, az fészkelődő izgés-mozgás inkább csak ahhoz vezet, hogy rátapad a pollencsomag, vagy a már a fején hordozott pollinárium odatapad a bibefelületre. A kosbor (Orchis) és a bangó (Ophrys) nemzetséghez hasonlóan a sallangvirágok is ikergumós növények, emiatt különösen keleten sajnos a szálepgyűjtők kedvelt célpontjai, Törökországban mára vészesen megritkultak a gyűjtések következtében.
Európában mindenfelé megtalálhatóak, a H. robertianum Észak-Afrikába is behatol, a H. metlesicsianum pedig a Kanári-szigetek bennszülöttje. Keleten a Kaukázus, Irán és a Krím-félsziget a határ, északon Anglián és Hollandián, Németországon és Csehországon túl viszont már nem terjeszkednek. Hazánkban a közelmúltig két fajt tartottak nyilván (az adriai és a Janka-sallangvirágot), mindkettő meglehetősen ritka és fokozottan védett státuszt élvez. Az elmúlt években két különálló helyen is (Bakony és Mecsek) megtalálták szálanként a sarkantyús sallangvirágot (H. calcaratum).
