Amolyan igaz természetfotós módjára én sem tudom elkerülni a karácsonyfa-effektust, amikor kimozdulok: váz, fix teleobjektív, makro objektív, széleslátószögű objektív, közgyűrűsor, 1.4-szerező lencse, makrósín, távkioldó, rendszervaku, vakuvezérlő, derítőlap, derítőbox, esernyők, makrólámpa, állvány a gépnek, állvány a vakunak, állvány az esernyőnek, aksik a gépnek, aksik a vakunak. És ezt mind vinni is kell magammal minden egyes útra, mert ki tudja, melyik helyzetben épp melyikre van szükségem. Természetesen nincs az a kényelmesen hordható fotóstáska, ami mindezt a kacatot elnyelné, úgyhogy marad a felaggatás a táskára, a legkülönfélébb helyekre, és a karácsonyfadísz cipelése. A végeredményért viszont mindenképpen megéri. Egyébként nem tartom magam egy kütyümániás embernek, nem cserélem le kétévente a teljes felszerelést, hogy folyton a legkurrensebb, legújabb technikával dolgozzak, inkább annak a híve vagyok, hogy legyen egy kezesbárányként a kezem alá dolgozó megbízható eszközpark. A folyamatos kütyüvadászat ráadásul rendkívül időigényes is lenne, ezt az időt pedig inkább a lényegre, azaz magára a fotózásra és a hozzá kapcsolódó járulékos tevékenységekre – tervezés, utazás, utómunka, és most már ennek a honlapnak az építése is – fordítom.
A vázamat is mindössze egyszer cseréltem, a 2013-ban vásárolt Nikon D5100-at 2020-ban egy D7500-ra, ami számomra egy minőségi ugrás volt a fotók terén, azóta érzésem szerint sokkal színhűbb és természetesebb összhatású képeket tudok produkálni. Nem is tervezem leváltani a mostani vázat, ez csak akkor fordulhat elő, ha a gép valamiért megadja magát, amitől – tekintve, hogy mennyi kattintással jár ez a fajta tevékenység, lásd később! – persze mindig tartok egy kicsit. Az objektívparkom sem változott már évek óta, legfontosabb tagja egy ebay-ről használtan vett, ’94 és ’96 között gyártott, Tamron 90mm f2.8 SP AF makróobjektív, ami egész egyszerűen elnyűhetetlen, és pengeéles képe van; sosem fogok megválni tőle, a Kosboroptikán szereplő képen túlnyomó része egyébként vele készült. Az objektív 1:1 arányú leképezést tud (azaz ilyenkor az érzékelőn keletkező kép mérete megegyezik a tárgy valós méretével), ezt fel tudom turbózni egy Meike közgyűrűsor segítségével bőven 1:1 fölé (nagyjából egyébként legfeljebb 1,5:1 köré). A teljes alakos, habitusfotókhoz vagy virágzatfotókhoz viszont egy szintén ebay-es, és szintén használt Nikon AF-S 300mm f4D fix teleobjektívet használok, már persze, ha van elég tér a művelethez a terepen (a közelpontja ugyanis 1,4 m). Az utóbbi pár évben elmozdultam az élőhelyfotók készítése irányába is, ehhez kivételesen új objektívet szereztem be, egy Nikon AF-P 10-20mm f4.5-5.6G DX VR széleslátószögűt.
A makrófotókhoz mindenképpen szükség van makrósínre, mivel sorozatot kell lőni fixen ugyanarról a témáról, az élesség síkját minden egyes expozíciókot egy picit elcsúsztatva, ez az ún. focus stacking (vagy fonetikusan fókusz szteking) technika. A Velbon Super Mag Slider makrósínt még 2018-ban szereztem be, és azóta több száz (de inkább ezer) makrófotót készítettem a segítségével. A jó megvilágítás is egy nélkülözhetetlen tényező, ugyanis az időjárás a legritkábban partnerünk a fényekkel, ismétlésre meg gyakran nincs lehetőség, ilyenkor a hiányzó fotonokat nekünk kell kipótolnunk. Úgyhogy a fényeléssel egészen sokat kísérleteztem: a gép saját vakujától kezdve a körvakun és az ikervakun át, végül egy Yongnuo YN560IV rendszervaku (és hozzá tartozó vezérlő) mellett kötöttem ki, az elmúlt évekeben már kizárólag csak ezt használtam (természetesen derítőboksszal). Ami a rögzítést illeti, korábban egy dögnehéz, de nagyon stabil és jó minőségű Manfrotto 190XPROB-ot nyüstöltem oldalra kihajtható középoszloppal. De egy idő után meguntam a cipekedést, és a külföldi, repülős utakhoz is praktikusabb lett volna egy könnyebb, de hasonlóan stabil háromláb. Így találtam rá a kínai Sirui T-024SK szénszálas állványra (ami Győző barátom szerint „Zsírúj”), és nem bántam meg, mert nagyjából ugyanazt a stabilitást tudja, mint az olasz elődje, csak sokkal kompaktabb mérettel és kisebb súllyal. A focus stacking-nél nagyon fontos, hogy a teljes sorozat alatt a téma minimálisan se mozogjon. Nos, ez egy többnyire vékony száron hajladozó orchideánál a legritkábban teljesül, a legkisebb szellőtől is megremegnek, elmozdulnak, durva esetben kitáncolnak a képből. Ehhez kellenek esernyők, amelyek a légmozgás leárnyékolása mellett még a derítés feladatát is ellátják, ez tűző napsütésben, a déli órákban, kemény fényeknél szintén nagy segítség.
A fotózás második része, a képek kidolgozása az egész tevékenységnek a kevésbé vonzó része, bár amikor látom megszületni a végeredményt, az nagyon lelkesítő tud lenni. A képeket mindig RAW-ban lövöm, amiből az Adobe Photoshop Lightroom segíŧségével gyártok tömörítésmentes TIFF képeket. Itt még a színeket, megvilágítást, egyebeket egyáltalán nem állítgatom, csak ha nagyon muszáj. Mivel a képek többsége sztekkelve készül, ezért egy témáról többnyire tízes nagyságrendben állnak elő – szinte ugyanolyan – képek; ez a szám attól függ, hogy a fotózás során milyen mélységélességet állítottam be, mekkora volt a nagyítás, vagy éppenséggel a fotózandó téma teljes mélysége (a rekord egyébként nagyjából 300 db körül van, azaz ennyi képből raktam össze a végső képet). Az előállított TIFF-ekből a Zerene Stacker szoftver segítségével ragasztom össze a képeket, ami szintén egy jól bevált eszköz: nagyjából mióta elkezdtem a fókusz sztekkelést (2015 környékén), semmilyen más szofvert nem használok erre a fajta utófeldolgozásra.
És miután a Zerene elvégezte az összepasszintást, a saját kezű utómunka java még hátravan. Eddig ugyanis szinte csak a szoftverek dolgoztak, előállítottak egy rakás képfájlt, utána pedig ezt a sorozatot összeragasztották egy fájllá, amely művelet összességében – a képek számától függően – egyébként igen hosszadalmas is lehet (egy kép esetében akár fél-egy óra is). Viszont a workflow következő fázisában már alapvetően én dolgozok. Egyrészt a Zerene által az összeállításkor ejtett hibákat a szoftver saját retusáló eszközével ki kell javítani, majd ezt követően azokat a hibákat is el kell tüntetni, amit a Zerene-vel már nem lehet. Ehhez az Adobe Photoshop retusáló eszközeit hívom segítségül. És amikor már úgymond hibamentes a kép, akkor következhet a színek, fények és egyebek beállítása szintén a Photoshoppal. Ez a saját munka megintcsak egészen időigényes: a téma bonyolultságától (pl. egy kosborvirágzat vagy egy Nigritella-virágzat egészen komplikált tud lenni) vagy az expozíció-sorozat készítési körülményeitől függően (folyton változó fények, mert például hol kisüt a Nap, hol elbújik, vagy éppen olyan fények voltak, hogy a helyes színeket nehéz visszahozni) ez órákat vehet igénybe, és ez csak egyetlen kép! Na de ahogy korábban is kijelentettem, a végeredményért megéri! És remélem így gondolja az is, aki idelátogat az oldalra…